Olyan időszakban vagyunk, ami nagyon is támogatja a kondícionált viselkedésmintáinkkal való szembenézést és ezek feloldását, átformálását a tudatosság eszközével.
Gondoljunk csak bele, mennyi olyan beépült hitrendszerünk van, ami által működtetjük az életünket, reagálunk a minket ért hatásokra és hozunk döntéseket nap, mint nap.
Aztán lehet, hogy egyszer csak jön valaki vagy egy olyan helyzet, aki/ami rámutat, hogy másképp is lehet, hogy más is működhet, akár nekünk is. Amikor erre már van egy nyitottság bennünk.
Hogy a jókislány nem attól lesz az, hogy feltétlen szófogadassal, saját szükségleteit nem kifejezve, hiszti nélkül teszi a dolgát és ezért még meg is dicsérik. Ebből lesz aztán a saját igényeit háttérbe szorító, teljesítménykényszeres, belső feszültséggel élő felnőtt (?) nő, társ, anya, aki aztán nem is érti, mibe fásult bele.
De hozhatnám példának ismét a pénzzel, az anyagi bőséggel kapcsolatos berögzült hitrendszereinket is, hogy a bőség csak kemény munkával elérhető, egy bizonyos életszínvonalat nem lehet mindenkinek megugrani, stb.
Szerencsére mindent át lehet írni, de az első lépés mindig a szembenézés, hogy miért vagyunk adott szokásokba, élethelyzetekbe beragadva és bizony nem mindig kellemes, amit meglátunk. Ilyenkor jól jön egy megtartó tér, egy külső támogatás, ami által később már belső erővé alakulva, magunkat is képesek leszünk megtartani.
Ugyanis, amikor egyszer úgy igazán, elkötelezetten ráléptünk az önmunka, a belső fejlődés útjára, onnan már nemigen fordulunk vissza és a megdolgozandók is jönnek sorban.
Rétegről rétegre bontjuk le a kondícióinkat, mindig újabb és újabb mélységekbe vagy magasságokba érve.
Szeretem a hagyma héjához hasonlítani ezt a folyamatot. Mindig a legfelső réteget lehántani a legnehezebb, az legkeményebb, ami tulajdonképpen védi a hagyma belsőbb részeit.
Valaha a hitrendszereink is megvédtek minket, biztonságosnak tűntek, keretben tartottak.
A keretek viszont korlátlanul tágíthatók. Ahogy a hagyma rétegeit is egyre könnyebb lebontani, amíg eljutunk a legbelső részéhez, úgy tudjuk az életünk kereteit is tágítani, minél beljebb érkezünk önmagunkba.
Akkor pedig azt is megláthatjuk, hogy sorsunk alakulása nem valami külső erő hatása és nem is a körülmények vagy mások viselkedésének áldozata vagyunk, hanem mindig van választásunk, hogy valamit másképp csináljunk, ha az eddig működtetett séma nem olyan életet eredményezett, amilyet szeretnénk élni.
Amikor pedig így teszünk, elkezd kinyílni számunkra a lehetőségek végtelen sora, csak észre kell venni a hétköznapokba rejtett üzeneteket, útmutatásokat, szinkronicitásokat.